Megkezdem a freeblogról való lassú de biztos kivonulásomat, mert kezd működni az apcsel29 oldal (amit én rakosgattam össze az elmúlt pár napban! Nagy sikerélmény ez nekem! :-) A postokat és a kommenteket manuálisan kell átrakosgatni, ez el fog tartani 1 kis időbe, de a türelem új, szebb és jobb blogot terem! :-)
Ez egy olyan probléma, amivel szembe kell néznie a
posztmodern- és posztkeresztény társadalomban élő egyháznak – és így minden
helyi gyülekezetnek, illetve minden egyes keresztény embernek. Az evangélium
hitele a nyugati kultúra szemében elveszett. Részben egy kifejezetten keresztény
ellenkultúra hatására – mint pl. a new age, a posztmodern, az okkultizmus,
részben pedig az egyház hiteltelenné válása miatt, amit a kívülállók jól/rosszul
(?) azonosítanak az evangéliummal. Mindenesetre mind a tradicionális keresztény
„vallás”, amit a népegyházak képviselnek, mind az erőteljesen amerikai beütésű „evangélikál”
vagy evangéliumi vonal, amit nálunk is az evangéliumi-és karizmatikus kisegyházak
visznek – társadalmi szinten nemigen tudja már elérni az emberek ingerküszöbét.
Mindannyian belekerültünk egy fiókba, amely fel van címkézve, és kialakult az
egyházzal-evangéliummal-Jézussal szembeni cinikus apátia, mint légkör vagy
közeg, amelyben nekünk evangéliumot kellene hirdetnünk.
Azt hiszem arra lenne szükség – mindig itt kötök ki
lassan, bármilyen témájú postba is fogjak – hogy a megoldás egy olyan „kereszténység”
lenne, amely egyszerre ortodox a Bibliához való ragaszkodásában, és
multikultúrális-technokrata-asszimiláló-és-asszimilálódó a környezetéhez, a
saját helyi kulturális- és társadalmi közegéhez való viszonyában. Tudom, hogy
mindig ez volt a cél, de az utóbbi évszázadban szerintem ezt valahogy
elveszítette az egyház. Vagy a kulturális közegét, és ezzel az embereket „engedte
ki a kezéből”, vagy a Bibliát, mint mércét. ahogy én látom, bár lehet, hogy
tévedek, sem a történelmi egyházak, sem az úgynevezett evangéliumi közösségek
nem maradtak fenn az utóbbi 30 év változásainak viharán. Különben tele lenne a
sajtó (és nem a gyülekezeti könyvesboltok, hanem a világi média!!!!) az
ébredések híreivel.
Veszélyes gyülekezetté csak az tud válni, amely egy
határozott értékrendet tud határozottan és konzekvensen (és mindeközben
szeretettel és kegyelmesen) képviselni a mai értékzavaros világban, és amely
ezernyi kapcsolódási ponton csatlakozik össze az őt körülölelő társadalommal és
kultúrával – vagyis az emberekkel. Értékhűség és kapcsolódási pontok – ez a
kettő kell az evangélium hitelességének visszaszerzéséhez. Szerintem.
Olyan társadalomban élünk (mi magyarok, „nyugatiak”),
amelyben szinte mindenki „keresztény”. Ha az evangélumi kontextust nézzük,
akkor is elmondható, hogy az emberek nagy része már legalább egyszer meg lett
szólítva egy evangélizáció vagy evangéliumi gyülekezet részéről. Legalább
egyszer már lett megtérésre hívva. (Bár erről nagyon szívesen vennék egy friss
és magyar közvéleménykutatást – lehet, hogy megcsinálom…)
Tehát nem arról van szó, hogy olyan emberek felé kell
evangélizálnunk, akik „semmit nem tudnak” és még „soha nem tapasztalták meg”
Istent. Tehát nem keresőkről (seekers) hanem „újra-keresőkről” (post-seekers)
van szó. És azt hiszem, feléjük egészen másképpen kellene szolgálnunk,
kommunikálnunk.
Ez elsősorban a mai 30-40 éves városi generációra
vonatkozik, az úgynevezett „boomer”-ekre. A 80-asok és a 90-esek (akik ekkor
születtek) már egy-egy egészen más nemzedék. Feléjük megint teljesen másképpen
kell szolgálnunk – és ez megint csak tovább bonyolítja a gyülekezetek
arculatát, gyülekezeti szolgálatait és kommunikációját. Ilyen jelentős kulturális-
és gondolkodásmódbeli különbségek ilyen szoros nemzedék-váltásokkal a korábbi
évszázadokban nem voltak jellemzőek. A boomereknek mindenesetre már van
valamiféle egyházi tapasztalatuk és emlékük. Nekik nem ismételhetjük mindig
ugyanazokat az alapelemeket.
Alapos, széleskörű és őszinte önreflexióra lenne
szükség ma az egyházban, hogy egyáltalán képbe kerüljünk, hogy mi az oka annak,
hogy az egyszer már „megtaláltak” miért nem „maradnak meg”? Miért ennyire kicsi
a beépülés és elköteleződés-, illetve másik oldalon a túl hamar (még a megtérés
előtt) történő kihullás aránya? Mert nem biztos, hogy az a legnagyobb probléma,
hogy nem tudjuk elérni az embereket, hanem sokkal inkább az, hogy nem tudjuk
meggyőzni őket arról, hogy maradjanak, térjenek meg, vegyék komolyan,
csatlakozzanak. És ezért mindig kezdenünk kell elölről, és mindig csak a
legelső lépést ismételgetjük nekik – amit már úgyis ismernek.
Holnaptól három napon keresztül a Tonhal Portálon elérhetővé teszünk egy több mint 20 A4-es oldalnyi tanítást a fizikai betegségekről és a gyógyulásról. Ez az a tanítás, ami miatt tizenegy napig teljes böjtben voltam, és semmi mást nem csináltam, csak Bibliát olvastam, imádkoztam, gondolkodtam és írtam, napi 10-16 órán keresztül, bezárkózva az irodámba. Annyi mindent hallottam már a témáról, rengeteg bizonyságtételt,velem is történtek dolgok - de nem azt akartam tudni, ki mit tapasztalt, melyik könyvnek vagy híres szerzőnek mi a véleménye, hanem hogy mit mond a Biblia. Nos, erre jutottam - bár ez még közel sem teljes, jónéhány kérdésem van még összeírva ebben a témában, amikre választ szeretnék találni, hogy teljes legyen ez a tanítás.
Tehát a Tonhal Portálon, holnap, kedden és szerdán elérhetővé válik (a nyitólap tetején, de ehhez legalább ingyenesen be kell regisztrálni, hogy az adatbázis elérhetővé váljon) ez a tanulmány, három részben. Aki nem ismerné a Tonhalat, kattintson ide: www.theologion.hu
Azt szeretném kérni, akit érdekel a téma, olvassa el ezeket, és IDE írja meg a kommentjét. Szeretnék tanulni tőletek, megtisztelne, ha kiegészítenétek mindazt, amire jutottam, vagy ha valahol tévedtem volna, ott kiigazítanátok.
Ez a téma mindig hordozott némi ellentmondást, és egyre
komolyabb kihívást jelent elsősorban a nyugati egyház számára, amely tagságában
jelentős mértékben elnőiesedett. Ráadásul egy olyan kulturális közegben élünk,
amelyben a nők egyenjogúsága – elsősorban a szerepeiket tekintve – egyre inkább
társadalmi elvárás is, nem csupán egy „rossz szükséghelyzet”. Sok olyan
gyülekezetben jártam, ahol presbitériumban akár többségben is voltak a nők – egyszerűen
azért, mert nem akadt épkézláb férfi a gyülekezetben. A népegyházakban a női
lelkészség egyik fő oka szintén ez.
Két általános nézet van ezzel kapcsolatban a keresztények
között. Az egyik angol szakkifejezése a „complimentarianism”, ami valamiféle
„kiegészítést” jelenthetne. Eszerint a férfiak és nők „értéke” ugyanakkora, ám
a szerepük teljesen más, és nem összekeverhető, otthon és a gyülekezetben is.
Ez az általános evangélikál nézet. A másik szerint a szerepek is egyenlőek
lehetnek.
Megint egy felmérési eredmény.
A gyülekezetbe nem járó huszonéveseket kérdezték, hogy
szívesen csatlakoznának-e olyan gyülekezetbe/egyházhoz, amelyben nők nem
lehetnek lelkészek vagy vezetők, illetve ez mennyiben befolyásolná a döntésüket
egy adott gyülekezet mellett. A válaszadók 65%-ának ez kifejezetten negatívan
befolyásolná a döntését, és csak 6%-uk tartja ezt elfogadhatónak, illetve
pozitív attitüdnek az egyház részéről. (A maradék 29% számára ez a kérdés
semleges a gyülekezet/egyházválasztás szempontjából.)
Nos, úgy tűnik, ez a kérdés is problémát okoz a ma élő
emberek szemében.
A magam részéről alapvetően azt gondolom, hogy a
feminizmus reakció és következmény a férfiak „férfiatlanságára”. Ha a férfiak
nincsenek a helyükön, sem csodálkozni nem kell, sem tiltani nem érdemes, hogy a
nők a helyükbe lépjenek – különben megáll az élet. Azonban kérdés, hogy
egyrészt a nők lehetnek-e minden téren illetve minden szerepben
„férfipótlékok”, másrészt ez nem méltatlan-e hozzájuk már önmagában?
Örvendetes, hogy elkezdődött egyfajta missziós munka,
amely kifejezetten a férfiakat próbálja megnyerni Krisztusnak, és a
gyülekezetet a férfiasság irányába próbálja meg visszalendíteni a jellegében
történt elnőiesedésből. David Murrow és a Church of Man munkássága ebben a
tekintetben megkerülhetetlen (magyarul is kiadás előtt áll a „Miért utálnak a
férfiak gyülekezetbe járni?” c. könyve). Azonban egyrészt meg kell oldani a
férfiak hiányából fakadó problémákat az egyházban. Mert az általános képlet
szerint egy evangéliumi gyülekezetben a férfiak hozzák a döntéseket, a nők
pedig megcsinálják. Ez a szereposztás hosszú távon nem biztos, hogy
fenntartható. Másrészt pedig meg kell tudnunk mutatni a környezetünknek (a nem
hívő társadalomnak), hogy nem vagyunk sem férfisoviniszták, sem uniszexek.
Egyre több a szexuális téren jelentkező zavar a
társadalomban – és nem tudunk tenni semmit az ellen, hogy mindez le ne
szivárogjon az egyházba is, hiszen abban is emberek vannak, akik ebben a
világban élnek. Ráadásul új „tagokat” kellene „halásznunk”, megtérőket – de
csak egyetlen tavunk van erre: a saját civilizációnk. Túl sokáig dugtuk a
fejünket a homokba, és ha azt nézzük, hogyan változik a kultúránk, akkor ezek a
problémák nemhogy enyhülni fognak, hanem sokkal inkább erősödni. Ezek a
kérdések egyre inkább társadalmi súlyú kérdésekké válnak – éppen ezért itt az
ideje, hogy egyben egyházi kérdésekké is váljanak – és nem egy vállrándítással
elintézhető, hanem konstruktív és valóságos elmozdulást hozó súlyos kérdéssé!
Alapvetően a homoszexualitásról van most szó. És nem
arról, hogy a homoszexualitás bűn-e vagy sem „teológiai” értelemben, hanem hogy
mihez kezdünk keresztényekként egy olyan nyugati civilizációban, amelyben már
nem probléma a homoszexualitás. Hogyan fog megnyilvánulni az életünkben az a
nagyon fontos bibliai alapelv, hogy a bűnös nem azonos a bűnével, és az embert
szeretnünk kell, a bűnét azonban nem. De hogyan fogjuk ezt elválasztani egy
homoszexuális embernél?!
Készült egy amerikai felmérés, amelyben megkérdezték a (nem
homoszexuális!) nem hívőket, hogy csatlakoznának olyan gyülekezetbe /egyházhoz,
amelyik elítéli a homoszexuálisokat (!), és nem szívesen fogadja be őket a
tagjaik közé. Azoknak, akik jelenleg egyáltalán nem járnak semmiféle
gyülekezetbe, a 83%-a azt válaszolta, hogy ilyen kirekesztő szellemiségű
gyülekezetbe semmiképp nem menne el, és a kereszténységgel szimpatizáló,
alkalmi templomlátogatók 53%-a is azt nyilatkozta, hogy nem kötelezné el magát
ilyen gyülekezet mellett.
Innentől kezdve a kérdés már nem arról szól, hogy mihez
kezdjünk a melegekkel, hanem hogy az egyház milyen képet mutat önmagáról, ha az
emberek befogadásáról, az emberekhez való viszonyulásáról van szó. Ugyanis
jelenleg az van, hogy a „teológiánk” miatt hús-vér emberek számára tesszük
elérhetetlenné a gyülekezeti közösség lehetőségét. Ez pedig a mi „nagy
szeretetünket” hiteltelenné teszi az egész világ előtt – már nem csak a melegek
előtt!!! És ez az igazi probléma!Arról
már nem is beszélve, hogy például az alkoholistákat „megtűrjük” – vagyis
valamilyen szempontok alapján válogatunk a bűnök között, és különböző
kategóriákat állítunk fel.
Nem tudom, érthető-e, mire gondolok a felvetésemben?
Pengeélen táncolunk – de EMBEREKRŐL van szó. Nekem is van nem egy homoszexuális
ismerősöm, akik pontosan tudják, hogy nekik nincs helyük, nincs esélyük sem
arra, hogy Krisztust megtapasztalják, AMÍG HOMOSZEXUÁLISOK. De kérem, nem úgy
van, hogy Krisztus a bűnösöket fogadja magához, és éppen ebben a közösségben
fognak megváltozni, megtérni? Jelenleg a gyülekezetben nem lehetnek „tagok”,
vagyis a közösség aktív, „bennfentes” tagjai homoszexuálisok – csak majd miután
megtérnek. De akkor hogy térjenek meg?! Ha csak valamilyen távolsági missziókban
vehetnek részt?
Sajnos a legtöbb homoszexuális ma el sem tudja képzelni,
hogy felszabadultan jól érezheti magát egy gyülekezetben, hívők között. Nem
tudja elképzelni, hogy tényleg örülnek neki, hogy valóban befogadják, még őt
is, még így is. Éppen ezért nem fog talán soha megtérni. Mert MI – az egyház –
nem adtunk rá esélyt neki. Csak kioktattuk, hogy „térjen meg a bűnéből”!
Miért utálják az emberek az egyházat?- Dan Kinball-nak ezzel a címmel jelent meg
egy nagyon tanulságos könyve illetve filmje (amit szeretnénk behozni
Magyarországra az APCSEL29 keretében). Például mert ítélkezik mások felett,
miközben ő maga is tele van hibákkal és vétkekkel. Ha valakinek van valamilyen
jellemhibája, attól még bemeríthetjük, mert el tudjuk képzelni, hogy ezzel
együtt is teljes szívéből szeretheti Jézust – és bízunk abban, hogy majd a
megszentelődése során, ahogy növekszik a hitében, majd a jellemhibájából is
kigyógyul. De egy szexuális hibával ezt például már nem tudjuk elképzelni. Egy
homoszexuálisnak nincs joga Krisztust teljes szívéből szeretni…
Veszélyes kérdés, tudom. Remélem érthető, hogy ez a post nem a homoszexualitás legalizálásáról szól - hanem a homoszexuális emberek felé való keresztény viszonyulásunkról. Ez a kettő nagyon más - és óriási hiba, hogy a mai magyar kereszténység nem tudja a kettőt elválasztani egymástól. De muszáj kimozdulnunk onnan, ahová beragadtunk,
különben a magatartásunkkal ellökjük magunktól azokat is, akik nem is
homoszexuálisak – csak emberek.
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, kérlek írjátok meg!
George Barna (a legnagyobb amerikai keresztény közvéleménykutató) felmérte, hogy azok az emberek, akik nem járnak gyülekezetbe, miért nem járnak. Elég meglepő lett az eredmény - legalábbis számomra. 73%-uk azért, mert senki nem hívta őket!
Ennyire egyszerű - és egyben szomorú a válasz. Mert nem hiszem, hogy nálunk nagyon más lenne a helyzet. Pedig ha egy ötven tagú gyülekezet komolyan venné a hívogatást, ha lenne erre külön egy felkészítés, lennének felelősei ennek, ha minden új látogatónak elkérnék az elérhetőségeit, ha tudatosan végezné a gyülekezet az "adatbázisépítést" nagy valószínűséggel több ezer embert tudna elérni közvetlenül. Amit az iwiw, a facebook meg tud csinálni, arra a gyülekezet képtelen.
Elég nagy hiba. Tékozlás. Mulasztás. Kihagyott lehetőség. Bűn?????
Erről is volt szó a chupi2009 tréningen - hogyan lehet gyülekezeti adatbázist építeni tudatosan! Hiszem, hogy a gyülekezeti marketing nem csak egy divatos keresztény amerikanizmus, hanem szó szerint a misszió motorjának egyik hengere. Ha más nem múlik rajta, csak ennyi - hogy ez a 73% eljön-e a gyülekezetbe - akkor a misszió kulcsa is lehet!
Nem vagyok „megmondó ember”. Sem okosabb, sem szentebb
másoknál… sőt!!! De még mindig szeretem
az egyházat, mert szeretem Krisztust. Nem kritizálni akarok, hanem közös
gondolkodásra „ingerelni”. Elindítok egy post-sorozatot – kérlek szóljatok
hozzá a felvetett témákhoz, konstruktívan, építően! Ha a végére jutunk, és lesz
belőle valami, mert lesz, aki „beszálljon” a projektbe a gondolataival, és persze
lesz rá pénzem is, kiadnám egy kiskönyvecskébe a postokat összegyűjtve, a
kommentekkel együtt. Az lenne a címe: „A veszélyes egyház”. Önkritikus
vizsgálódás lenne ez, nem magán-, hanem „egyházi” szinten – és jópár megoldási
ötlet felvetése, amitől talán ki tudnánk törni a saját korlátaink közül, és
olyanná válnánk, amilyenné válnunk kell: „veszélyessé”. Ahol történnek a
dolgok, ahol változnak a sorsok, ahol van nyoma, kézzelfogható nyoma Isten
jelenlétének és munkájának.
A mottó – amit alázattal és nagy tisztelettel, de egyben
szerető intéssel a sorozathoz csatolnék: „Akinek
nem inge, ne vegye magára! A többiek keressék meg a méretüket!”
1. TÁRSADALMI KAPCSOLATOK
Szekuralizáció. A keresztény egyház egyik nagy rákfenéje,
amely bedarált bennünket.
Csak egy példa.
Ha a gazdasági tendenciákat nézzük, nem túl rózsásak a
kilátásaink. Jelenleg a világgazdaság hanyatlik, bár tudom, hogy egyesek már a
válság végét „elemzik ki” a történésekből. Tény azonban, ha mindez így
folytatódik, egyre több ember kerül anyagi nehézségek közé, elveszítik a
munkahelyüket, lakásukat, egzisztenciájukat – és emiatt egyre frusztráltabbak,
elkeseredettebbek lesznek. Kiszolgáltatottabbak lesznek – és ez az, amit talán
a legnehezebb elviselni. Azonban az evangélium terjedése és az anyagi jólét többnyire
fordítottan arányos a világunkban – ki tudja, miért… Vagyis lehetséges, hogy a
hitelek beomlása még a végén jót tesz velünk, mert rájövünk, mennyire
bizonytalan minden, és ha kapaszkodó kell az élethez, az nem a forintárfolyam vagy
a lakásunk lesz, hanem Isten. Ahogyan Agúr mondja a Példabeszédekben: „se
szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, Uram!”
Persze annyira rosszul még nem állunk, talán nem is
fogunk. De felmerül a kérdés: miben tud és akar segíteni Krisztus népe a
bajbajutottakon? Vagy ez nem a mi dolgunk, mert ez nem „szellemi dolog”?
Ez a szekuralizáció lényege – már annak, ami a fejünkben
vagy az érzelmeinkben zajlik. A koldusok mellett elmegyünk, de ha valaki
összesározza a gyülekezeti szőnyeget, annak vége! (Na jó, most kicsit cinikus
voltam.)
Félek, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a
társadalommal, amelyben él, mert egy hamis teológiának köszönhetően
„ellenségnek” címkézte azt. Rosszabb esetben gyűlöljük, kevésbé rosszabban csak
közömbösen hidegen hagy minket mindaz, ami a világban történik. Legalábbis nem
kapcsoljuk össze mindazt a „hívő felünkkel”.
Nemrég olvastam, hogy egy 100 országra kiterjedő felmérés
szerint a magyarok a művészeti, környezetvédelmi dolgokban, a karitatív
munkában, a sportolásban a nagyon gyengén szerepelnek. Van, amelyik területen
ezek közül az utolsó 10-ben szerepelünk! Nem érdekel már bennünket semmi – és ez
alól a keresztények sem meggyőző kivételek! Pedig ezek a területek mind-mind
SZOLGÁLATI ÉS MISSZIÓS TERÜLETEK IS EGYBEN! A konditeremben vagy a
focicsapatban, egy színjátszókörben vagy egy környezetvédelmi akció keretében
megrendezett nagy városi szemétszedő kampányban vajon nem lenne ezerszer több
lehetőségünk evangélizálni, mint a gyülekezeti termünkben, vagy az utcán állva,
a rohanó embereket traktálva a traktátusainkkal?!
Én hiszem, hogy a veszélyes gyülekezet benne él a
társadalomban, és nagyon érzékeny az ilyen típusú változásokra. Ettől veszélyes
– mert eléri az embereket, amikor krízisbe kerülnek, és kész nekik segíteni,
amikor másra nem számíthatnak. Mert velük együtt nevet és sír, dolgozik és
szórakozik.
Régen, a középkorban a templomépületek menedékek voltak,
amikor jött az ellenség – a „civilek” ide húzódtak, hátha a vastag falak (és
Isten) megvédi majd őket. Ma nem nyilakkal harcolnak ellenünk, nem a tatár
rohan le – hanem a gazdasági válság, a válás, a drog… A veszélyes egyház falai
ma is erősek, hogy megtartsák azokat, akik oda menekülnek. Mert ezt a falat ma
emberek alkotják – a kötőanyaga pedig Isten szeretete és ereje.
Az igazán komoly kérdés: kinyitjuk-e az ajtót, és
csinálunk-e a templomunkból közkórházat, menekült-tábort, munkanélküli
segélyközpontot, használtruha-raktárat – vagy inkább őrizzük a „műkincsineket”,
a tiszta szőnyeget, és elég, ha csak a bennfentesek koptatják a padjainkat…
Lesz-e a gyülekezetünk szórakozóhely, vagy aki szórakozni akar, menjen a
kocsmába, diszkóba, éjszakai klubokba?!
A mai nyugati egyház sokszor talán csak missziós utakat
és projekteket szervez távoli szegény vidékekre – mert néhány nap vagy hét
„látogató-szolgálat” bőven elég a nyomorból, betegekből, a fizikai munkából… de
otthon, állandóan ki akarja ezt csinálni?! Inkább támogatunk havi x ezer
forinttal egy afrikai vagy ázsiai árvát, mintsem lemenjünk a saját városunk
nyomortelepére, vagy csak egy „ismerős” hajléktalan etetését vállalnánk el a
térről. (Persze nincs is „ismerős” hajléktalan, mert azokat nem ismerjük…)
Mikor vesszük észre, hogy éhezés, nyomor, szükség nem csak Afrikában van!
És egy másik szempont: sok angol gyülekezet „temploma”
egyben a helyi művelődési központ is. Sporttelepeik vannak, konditermük – nem csak
a hívőknek, a gyülekezet tagjainak – hanem mindenkinek! Hogy a „templom” olyan
hely lehessen, ahol az emberek jól érzik magukat, ahová szabad bejárásuk van,
ahol nem csak egyetlen dolgot lehet csinálni egyetlen feltételrendszeren
keresztül. És a „hit” nem a különböző programokba bújtatott istentiszteleteket
jelenti, nem azokon keresztül „működik” (aerobic keresztény popzenére, vagy
focimeccs a szünetben félórás prédikációval), hanem a SZEMÉLYES KAPCSOLATOKON
keresztül!
A lényeg: a „világ” csak abból az egy szempontból érdekel
minket, hogy „meg kell térnie”. Amíg ezt nem akarja, addig nem is érdekel
bennünket. „Mehet a pokolba!” A „világi emberek” csak akkor lendítenek ki
minket rezignált szellemi közönyünkből (esetleg megvetésünkből), ha meg akarnak
térni. Akkor hirtelen észrevesszük őket! Lakótelepeken sokszor nem ismerjük a
szomszédainkat sem, nem köszönünk azoknak, akikkel egy házban lakunk – bezzeg,
ha egyszer eljönne a gyülekezetbe! Onnantól kezdve a szemetet is levinnénk
helyette!!!
De nem fordítva kellene ennek működnie?!
Akkor lehet, hogy többen lennénk…
A veszélyes egyház attól veszélyes, hogy veszélyt hordoz –
félelmet kelt, tiszteletet ébreszt, mert valami hatalmas, erős és győztes ismerhető
fel benne és általa. „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között.
Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül
senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket.” (ApCsel
5,12-13)
Félek, hogy mi nem sok veszélyt jelentünk a környezetünk
számára. Senki nem esik hasra tőlünk – pedig Krisztust képviseljük és
ábrázoljuk ki ebben a világban, és EGYEDÜL MI csináljuk ezt! Az egyház, Krisztus
egyháza.
De hol van az erő, a hatalom, a jelek, a társadalmi „súly”
– vagy egyáltalán a jelenlét?!
Bezártuk.
A négy fal közé, a tradíciók közé, az istentiszteleti
liturgiába, a szentbeszédekbe, a gyülekezeti tagságba, a saját újszövetségi
törvényeink és kereteink közé. Amikből csak az emberek maradnak ki. Mármint a „világiak”.
(Kicsit eklektikusnak sikeredett az első post, bocsánat
érte. Szétszórt vagyok, elkalandoznak a gondolataim… ez látszik. De remélem, a
lényeg átjön azért.)
Sokan sokféle álmot álmodnak az angyalokról. Teológizálunk, elmélkedünk, vitázunk, mit csinálnak, kik lehetnek. Aztán a még zavaróbb kérdés, hogy mit fogunk csinálni a halálunk után? Mi lesz a "mennyben" az az "Istennek való szolgálat", a "dicsőítés"... mertvalahol mindenki érzi, hogy egy vég nélküli istentisztelet az örökkévalóságban elég egysíkú lenne.
Tegnap láttam egy filmet. Az első két perc után nem gondoltam, hogy végig fogom bőgni... a legjobb film, amit az utóbbi években láttam. És ha ez várna ránk a halálunk után - bár lehet, hogy baj van velem - szívesen választanám! (Mármint a jókat, természetesen :-) Szívesen lennék ilyen védőangyal, akinek az a dolga, hogy vigyázzon az emberekre, aki hallja az élet igazi dallamát, aki harcol és ha kell az életét áldozza egy ember megmentéséért - legyen az bármilyen szörny is, mint INK.
Szóval ez a film címe. Nem találtam semmilyen infót, még egy blogbejegyzést sem magyarul a filmről, senki nem hallott még róla... de remélem, ezután sokan meg fogják nézni. Akkor is, ha az első jelenet nem épp azt sejteti, hogy valamiféle magasztos álmot látunk majd arról, miért is érdemes egyáltalán élnünk. Hogy miről is szól ez az élet. Remélem, lesz sok keresztény gyülekezet, ifi és filmklub, ahol levetítik majd ezt a filmet, sok evangélizáció, amelyen emberek térnek majd meg, mert régen készült ilyen jó film, ami ennyire alkalmas lenne erre. Ajánlom mindenkinek. Mert amióta láttam, angyal szeretnék lenni.
Bár tudom, ezt kellene tennünk már ebben az életben is, mégha nem is ugyanilyen módon. De a lényeg, a cél, a tét ugyanez!
Spurgeon mondott valami olyasmit, hogy a felkészülésben
az a legnehezebb, hogy megkapjuk, mire van szüksége a gyülekezetnek. Nem az a
legnagyobb kérdés, hogy mi a jó recept, hanem hogy mit főzzünk?!
Egyrészt nagyon figyelni kell Isten vezetésére, mert az
igehirdetés prófétai szolgálat: Isten üzenetét kell közvetítenünk.
Másrészt viszont tanítói feladat. Főleg manapság, nagyon
szükség van egy átfogó szemléletű tanítói munkára, amely során nem csak
megtérnek az emberek, hanem fel is tudnak nőni a keresztény érettségre! Mert
sok helyen tele vannak a gyülekezet lelkileg kiskorúakkal. Ehhez nagyon
átgondolt tanítási tervre van szükség – éves, havi lebontásban. A legjobb, ha
sorozatokat, méghozzá vagy tematikus, vagy bibliai könyvek áttanulmányozására
épülő sorozatokat tartunk.
2. KÖZPONTI ÜZENET
Minden prédikációnak szólnia kell egy központi üzenetről,
egy kulcs-igazságról. Ennek nagyon egyértelműnek kell lennie, mindennek rá kell
mutatnia, és ezt kell „felemelnie”. Olyan prédikációkra van szükség, ami után
ha tíz embertől megkérdezzük, hogy mi volt a lényege az igehirdetésnek, nem
tízfélét mondanak, hanem ugyanazt! Ekkor volt központi üzenetünk. Aztán ezt
majd mindenki alkalmazhatja magára ezerféleképpen. A legtöbb prédikációból ez
sajnos hiányzik. Túlságosan szétfolynak, és annyi mindenről szólnak, hogy már
nem lesz mire emlékezni.
A kulcsmondatot ismételni kell, szájba rágni, hogy a
végére mindenkinek a fejében ez a mondat vagy gondolat lüktessen.
3. JEGYZET / VÁZLAT
Szinte minden komoly igehirdető leírja a prédikációit! Az
egyháztörténelem nagy szónokai éppúgy, mint a mai „sztárigehirdetők”. Nem
azért, hogy felolvassák, hogy mereven papírból prédikáljanak – hanem mert
felkészülnek, és a jegyzet ennek a bizonyítéka. Aztán otthon is lehet hagyni. A
jegyzet vagy a vázlat nem feltétlenül a szószékre kell – hanem a
felkészüléshez. Hogy tudjuk, miről akarunk beszélni. Churchill mondta: ha
nyilvánosan beszélnek kell, és csak tíz percet kapok, akkor arra a tíz percre
hetekig készülök. Ha azonban addig beszélek, ameddig akarok, nincs keret, akár
most is kezdhetjük.
4. FELKÉSZÜLÉS
A növekvő gyülekezetek pásztorai átlagosan 20-28 órát
készülnek egyetlen igehirdetésre! Szemben a stagnáló és fogyatkozó gyülekezetek
igehirdetőivel, akiknél ez 0,5-2 óra között van. Tanulmányozzák a Bibliát,
exegetálnak, átolvassák az egyháztörténelmi utalásokat, hiszen kétezer éve
prédikálnak már előttünk, és van kiktől tanulni és idézni, és a tárgyukat is
alaposan tanulmányozzák. Nincs hiteltelenebb, mint az a prédikátor, aki „isteni
tekintéllyel” ostobaságokat, pontatlanságokat beszél, aki felkészületlen abban,
amit mond. Főleg ma, amikor mindenki írja a wikipédiát, vagyis mindenki jobban
tudhatja és meg is mondhatja – nem lehetünk dilettánsak a saját szószékünkön!
5. ILLUSZTRÁCIÓ
Nagyon ütős sztorikra van szükség. Sajnos az
igehirdetésekben túl sok a szakállas példa, sztori és illusztráció. Mintha
mindenki ugyanazt a pár forrást ismerné csak. Egy prédikációban két-három
illusztrációnál több nem kell – de azoklegyenek nagyon ütősek! Nem könnyű ilyeneket találni, de nem is
lehetetlen.
6. ALKALMAZÁS
Bár homiletikai közhely, hogy az alkalmazás a csúcspontja
a prédikációnak, ez valahogy mégsem igazán megy. Még mindig túlságosan elméleti
és teológiai az átlag magyar igehirdetés. Kevés a konkrétum, a valós emberi
példa, ráadásul a valós helyi, személyes megoldási javaslat. Nem merünk olyan
egyszerűen beszélni, mint a gyülekezeten kívül. Még mindig kísért a pátosz, a
szószék „szentsége”, a rengeteg tabutéma, amiről nem merünk prédikálni, azok a
szavak, amiket nem illik kimondani – holott az életünk részei.
Az alkalmazás attól alkalmazás, hogy megvalósítható
lépéseket, tetteket fogalmaz meg. Döntések elé állít, és azokat számon is kéri.
Kihívás elé állít. Változásra kényszerít – nem a változás akarására, hanem
konkrét, megnevezhető, elszámolható változásokra. Attól alkalmazás, hogy utána
mindenki le tudná írni egy darab papírra, hogy akkor most mit is kell
csinálnia, ha hazament a gyülekezetből.
7. ÉRLELŐDÉS
A legrosszabb (szerintem), ha valaki vasárnap hajnalban
készül. Nem fog összeérni a prédikáció. Az a jó, ha van idő újra és újra
átgondolni, átolvasni, érlelni. Rengeteget tud formálódni az a prédikáció,
amelyiknek van ideje megérni.
8. GYAKOROLD EL!
Ez talán furcsa, de aki próbálta, tudja, mennyire más
valami leírva, mint hangosan kimondva. Én sokszor hangosan elprédikáltam
napokkal korábban a prédikációimat, és az első „hangpróba” után átírtam a
felét. Vagy mondd el a barátodnak, mentorodnak, vezetődnek, házastársadnak.
Kisebb baj, hogy egyvalaki esetleg „unatkozni fog” az igehirdetés alatt, mintha
az egész gyülekezet unatkozna. Persze nem vagyunk ehhez hozzászokva, és a
kritikát is nehezen fogadjuk. De ezt is meg kell tanulni. Amikor gyerekek voltunk,
és felelni kellett, azt a szüleink kikérdezték otthon. És ha otthon ment, a
suliban sem volt baj. Miért félünk ettől, ha sokkal fontosabb „felelésről” van
szó?!
Persze erről ezernyi könyvet írtak már. Ez csak néhány
tanács – jórészt a saját tapasztalataim alapján. Remélem hasznosak, és lesz,
akinek segítenek. Ezért is írtam le őket.
Hozzám is elért egy körlevél, amely szerint
nanorészecskék vannak a H1N1 oltásban, amelyekkel manipulálnak majd minket
genetikai szinten, vagy épp a totális kontroll lehetőségét építik bele a
szervezetünkbe. Persze már hallottam a témáról olyan „autentikus” forrásokból,
mint az Index vagy a Bumeráng – de most megjött az infó „evangéliumi”
változata is. Itt a link: http://www.kma-hu.com/vegsoidok/nanorobotok.htm
Megmondom őszintén, nem tudom, mit kezdjek az ilyen
hírekkel. Tanultam némi genetikát, érdekel is a dolog, és valószínűleg már rég zárolva
van a technológiai tudás egy ilyen projekthez. Ugyanakkor valahogy túl sok már
az összeesküvés-elmélet, a hoax, és nem hiszem, hogy pont ettől erősödik a hitünk
vagy térnek meg az emberek… de ki tudja? Egyszerre van bennem félelem attól,
hogy a bűnös ember hogyan él vissza a tudomány adta lehetőségekkel, és a
szekpticizmus az ilyen áltudományos vagy épp kegyes szenzációbuborékokkal
szemben.
Mitől leszünk hívők? Attól, hogy ilyen leveleket
terjesztünk vagy ezekben hiszünk? Nem akarok hitetlennek sem tűnni, de miért
van, hogy a kereszténység szinte kizárólag csak a negatív kampányhoz ért: kell
egy ellenségkép, aki vagy ami ellen harcolhatunk, emberek, tudomány, bűnök, más
vallások – mintha nem lenne semmi jó, ami MELLETT kiállhatnánk. Pedig talán meg
kellene tanulnunk végre pozitív módon kommunikálni, és olyan értékesnek
bemutatni a hitünket, az Urunkat, ami után lázasan fognak rohanni az emberek –
mert ANNYIRA JÓ! De ez már megint másról szól, mint amiről írni akartam…
Vajon mi az igazság? Vannak nanorobotok az oltásban, vagy
nincsenek?
Vagy lehet, hogy nem is kellene, hogy érdekeljen a
dolog?!
2003. decemberében Eric Knorr, az InfoWorld
főszerkesztője új fogalmat alkotott – megszületett a WEB2. És nem csak az
internet, a kultúra egésze átlépett egy új korszakba.
Egy idézet a wikipédiából a web2 szócikkéből:
A web 2.0
(vagy webkettő) kifejezés olyan internetes szolgáltatások gyűjtőneve,
amelyek elsősorban a közösségre épülnek, azaz a felhasználók közösen készítik a
tartalmat vagy megosztják egymás információit. Ellentétben a korábbi
szolgáltatásokkal, amelyeknél a tartalmat a szolgáltatást nyújtó fél
biztosította (például a portáloknál), webkettes szolgáltatásoknál a szerver
gazdája csak a keretrendszert biztosítja, a tartalmat maguk a felhasználók
töltik fel, hozzák létre, osztják meg vagy véleményezik. A felhasználók
jellemzően kommunikálnak egymással, és kapcsolatokat alakítanak ki egymás
között. Az interaktivitás és a fogyasztók egymással folytatott kommunikációja
miatt napjainkban alig van olyan oldal, amely köré ne szerveződne valamilyen
közösség.
Egy általam nagyra értékelt blogger cikkében olvastam egy
kifejezést: „leadership 2.0”. A web2 által hozott változásokat vetítette át a
vezetőség működésére. Én is sokat foglalkozok ezzel a témával, a chupi2009
tréningen is volt ezzel kapcsolatban egy teljes előadás – érdemes átgondolni
tehát ezt a témát. Néhány gondolat:
1. Az L2 (legyen
ez most a Leadership 2.0 rövidítése a postomban) VÁLTOZÁS-CENTRIKUS. Úgy is
lehetne fogalmazni: dinamikus. Szemben a hagyományos vezetői modellel, amely
alapvetően STATIKUS. Főleg, ha a gyülekezeti vezetőségekre gondolunk,
amelyeknek célja a meglévő rendszer fenntartása és megőrzése, a kialakult
szokások, a status quo fenntartása, a hagyományok védelme, az ismert és megszokott
működési útvonalak biztosítása. A hagyományos vezetői modell alapvetően FENNTARTÓ
szemléletű. Ezzel szemben az L2 kifejezetten kísérletező, folyamatosan
változtató és újító. Nem is akar a kitaposott utakon maradni, mert a környezete
folyamatosan csak letér és kitér abból. Mindenre azonnal reagálnak, sőt,
sokszor kifejezetten generálják a változásokat, egyszerre több alternatívát
futtatnak párhuzamosan, kockáztatnak – mert nem félnek a változástól. A
változás egyébként sem kerülhető el, mert a világunk és az életünk sem
statikus. Ha ezt beismerjük, két megoldás közül kell választanunk: vagy futunk
a változások után, és ameddig tudjuk, őrizzük a megszokottat, és csak akkor
változunk, ha már nincs más lehetőségünk – vagy inkább elébe megyünk, és magunk
generáljuk, ezáltal irányítjuk a változásokat. A web2 – az L2 a második utat járja.
2. Az L2 ÁTLÁTSZÓ.
A web2 lényege, hogy nincsenek titkok, elhallgatott és szőnyeg alá söpört
dolgok, mert bárki belekiálthatja a tömegbe azt, amit tud, a véleményét, a
kritikáját, a mondanivalóját. A régi
típusú vezetőség nagyon ügylet a látszatra, a bennfentesség érzésére és
tudatára, a kiváltságokra és előjogokra, arra, hogy nem tartoznak mindenki felé
elszámolással (jó ha egymás felé, de ez se mindig igaz). Az L2 azonban átlátszó
– nem is lehet más. Nincsenek titkok, mindent vállalnak a nyilvánosság előtt
is. Számon kérhetők, méghozzá BÁRKI részéről, nem kell jogosítványt felmutatni
ahhoz, hogy egy ilyen vezetőt akár egy tini megkérdezzen, mit miért csinált. És
ezt nem támadásként élik meg, hanem a vezetői feladattal együttjáró természetes
következményként. Ez óriási szemléletváltást jelentene az egész közösség
számára!
3. Az L2 a PÁRBESZÉDET
ÜNNEPLI. A régi típusú vezetőség az egyirányú kommunikáció híve. Azt
szereti, ha „megmondhatja a frankót”. A kedvenc helye a szószék vagy a pódium,
az elől-levés, a többiektől való elkülönült, „vezetői” pozíció. És a lényeg,
hogy az ilyen vezetőség mindig KINYILATKOZTAT. Az L2 ezzel szemben előbb kérdez,
és nagyon figyelmesen meghallgatja a válaszokat, beszélget, nem menekül a vita
elől, és a kritikát soha nem söpri le az asztalról, hanem megválaszolja. És ha
kell, beismeri, hogy nincs igaza, és elfogadja akárki – AKÁRKI – tanácsát, ha
az az igaz! Nem a pozíciót védi, hanem az igazságot keresi. A lényeg, hogy
folyamatosan és egyenrangúan kommunikál.
4. Az L2
CSAPATJÁTÉKOS. A régi vezetők egytől egyig hithősök voltak – vagy legalábbis
azzá szerettek volna válni a saját embereik előtt. Hősökké, akik a többieknek
utat mutatnak, akik a többiek helyett dolgoznak vagy épp feláldozzák magukat. A
régi típusú vezetők hihetetlenül védték a pozíciót, a „hivatalt”, ahová nem
volt könnyű bejutni. Rendszerint bonyolult és nyomasztó feltétel-rendszernek
kellett megfelelni, vizsgákon kellett átmenni, kimondva vagy kimondatlanul. És
aki „bejutott”, az „benn volt” – máshol, mint a közösség többi része. És még
valami: a régi vezetők a feltörekvő fiatalokban vagy megtérő újakban
versenytársat láttak, akiktől a szívük mélyén „féltették” a „hivatalt”. A „nem
vezető” gyanússá és nem kívánatossá vált, ha vezetni akart – mert nem az
ajándék, a tehetség, az eredmény számít nekik, hanem a „hivatalosság”.
Ezzel szemben az L2 teljes mértékben csapatjátékot
játszik. Mindenkit be akar vonni – és nem csak az alárendelt pozíciókba (így a
régieknek sem volt gond). Az L2 célja, hogy közösen győzzünk, és ezért közösen
is dolgozzunk, mert egy csapat vagyunk, amelyben mindenki ugyanolyan értékű –
csak esetleg más és más a pillanatnyi feladatunk. Az L2 a vezetői tehetséget
keresi, és azonnal teret ad annak, akiben ezt felfedezi. Befogadó és
lehetőséget teremtő – ugródeszka mindenkinek, aki ugrani akar! Számára nem a
vezetőség „a” csapat – hanem az egész közösség!
5. Az L2 MEGOSZTÓ
MENTALITÁSÚ – ezt elég rosszul fogalmaztam meg, de az „adakozó” nem egészen
azt jelentené, amire gondolok. Nézzük megint előbb a régi típusú vezetést. Az GYÜJTÖGETŐ,
felhalmozó és őrizgető mentalitású. Nem egy gyülekezetről tudok, amelyik nem
tervez építkezést, de szó szerint milliókat őrizget a bankszámláin lekötve,
miközben szó szerint ki kell könyörögni egy pár tízezer forintos összeget is a
vezetőktől misszióra, a fiataloknak egy új hangszerre, egy
konferencia-költségre. A régi vezetők felhalmoznak, és aztán „ülnek a kincseiken”,
nehogy valami miatt „kevesebbjük” legyen – mert úgy vélik, hogy az az „övék”,
és a sáfárság azt jelenti, hogy amit felhalmoztak, azt meg kell védeniük.
Ugyanígy védik és őrzik a telefonszámokat, a címeket, a kapcsolatokat, visszatartanak
információkat, titkolják a lehetőségeket, mert ezek biztosítják számukra a „hivataluk”
magasabbrendűségét és különbségét. Ezzel szemben az L2 mindenét megosztja, mert
úgy gondolja, hogy a javakat használni kell Isten dicsőségére, nem őrizgetni,
és a „bőség” nem a bankszámlákon vagy a noteszekben van, hanem az emberekben. Ez
nem tékozlást jelent, hanem FELHASZNÁLÁST. Mert nem az a gazdag, akinek van egy
pohár vize, hanem az, aki azt a poharat újra és újra meg tudja tölteni vízzel,
miközben másoknak inni ad. Az L2 megosztja a javait, felhasználja, értékesíti
az értékeit, és folyamatosan újratermeli – mert a célja a gazdagítás, és nem a
gazdagodás.
6. Az L2 EMBER-CENTRIKUS, és nem rendszerben gondolkodik.
Jézus üzenetének egyik központi eleme, hogy nem „egyház” vagy „gyülekezet”
létezik, mint valamiféle filozófiai vagy társadalmi fogalom – hanem hús-vér
emberek léteznek, akik az egyházba vagy a gyülekezethez tartoznak. Nem az „egyházat”
kell szolgálni – hanem az embereket. A régi típusú vezetőség a rendszer
szolgálatában állt, a feladata a rendszer fenntartása és működtetése volt.
Ehhez szüksége volt hierarchiákra és szabályokra. És nem ez az alapvető probléma,
ezekre tényleg szükség van – hanem az, hogy az ember csak ezek után következett
a sorrendben. És ha választani kellett, mire vagy kire jut idő, akkor a
rendszerfenntartás nyert. A történelmi egyházak lelkészei idejük (életük)
50-60%-ában adminisztrálnak és különböző funkciókat töltenek be – és nem marad
idejük evangélizálni. Az evangéliumi gyülekezetek lelkészei prédikálnak és
evangélizálnak a szószékről – de talán már évek óta nem vezettek senkit
Jézushoz a saját családjukból vagy környezetükből. Nem az a „dolguk”.
Az L2 teljesen más. Itt a középpontban a hús-vér ember felé
szolgálat áll, legyen az „kívülálló” vagy gyülekezeti tag. Az L2-es vezetők
benne élnek a saját közösségükben, mindenki számára elérhetők és egyenrangú
csapattagok, partnerek. És amikor a gyülekezetre néznek, akkor olyan embereket
látnak, akiknek tudják a neveit, ismerik a gondolataikat, akiknek nem kell
valamiféle „szolgálati utat” bejárniuk, ha el akarnak jutni hozzájuk, hanem
egyszerűen a „testvéreik”, a barátaik.
7. AZ L2 KÖZÖSSÉGET ÉPÍT. A régi típusú vezetők
individualisták. Magányos harcosok, akiknek nincs idejük a személyes közösségre.
A legtöbb pásztor hazánkban magányos. Nincsen barátja a gyülekezetben (sok
teológián és felekezetben még tiltják is ezt, vagy legalábbis nem ajánlják),
nincs mentora, senki, akivel elszámoltatási kapcsolatban van, nincs
lelkigondozója, nincs személyes lelki vezetője vagy tanácsadója, és még a
lelkésztársaival sincs ideje vagy kedve összejárni, hogy legalább „szakmai”
közösségben legyenek, személyesen átbeszélgetve a mindennapok terheit és
kérdéseit – maradnak az LMK-k. A gyülekezeti vezetők sokszor ugyanígy vannak.
És félek, az igazi baj, hogy a régi típusú vezetőknek nincs is igénye erre – mert
különben tennének róla, hogy ne maradjanak egyedül. Az L2 teljesen más. Nem
magányos harcosok csapata, hanem olyan közösség, amely együtt él, és együtt
akar győzni. Az L2-es vezetőség nem csak egy „testület”, hanem egy baráti
társaság, akiknek az élete nem csak a vezetőségi alkalmakon keresztezi egymást,
hanem a hétköznapjaikban, a magánéletükben is egymás életének szerves részei.
Nem a hivatalosság, a megbízás, a felelősség, a titulus vagy a hivataluk teszi
őket eggyé – hanem összetartoznak, mert szeretik egymást, és mert barátok is. Ez
óriási dolog – nekem volt részem mindkét fajta vezetőségben dolgozni, és össze
sem tudom hasonlítani a kettőt!
Nos, ez csak néhány szempont a sok közül. Remélem van
értelme tovább gondolni őket!
A világ, amelyben élünk megváltozott – és a világ
emberekből áll, olyanokból, mint amilyenek mi is vagyunk. A gondolkodásunk is
változik, és a gyülekezeteinknek is kell. Annak, ahogyan megéljük a hitünket,
és ahogyan képviseljük Krisztust. Vonjuk le a tanulságokat – és ne féljünk a
változástól!
(Ez a cikk eredetileg a Tonhal Portálon jelent meg - de az időszerűsége miatt a blogon is lehozzuk.)
(Részlet a 365 napos Lelki diéta című tanulmánysorozatból, ami elérhető innen: www.apcsel29.hu/365nap)
A gondolkodásunkat rágó férgeket bemutató minisorozatunk
a végéhez ért. Ma egy általános kérdéssorral szeretném lezárni az elmúlt bő egy
hétben tanultakat, amelyek segítenek meglátni, hogy valóban „férgesek”
vagyunk-e?
Nézzük tehát a hat kérdést:
Az a meggyőződés vagy gondolkodási minta, szokás, ami
meghatározza az érzéseimet, a döntéseimet és a tetteimet, az …
1.…tényeken
alapszik-e? Objektív realitás-e? Más is így látja, mint én?
2.…védi,
táplálja, építi, erősíti-e a lelkemet és a személyiségemet? Fizikailag,
érzelmileg, lelkileg? Vagy rombolja?
3.…segít-e
a céljaim elérésében, az életem növekedésében és kiteljesedésében – vagy gátol?
4.…távol
tart-e a konfliktusoktól, vagy belevisz azokba? Építi-e a kapcsolataimat, vagy
rombolja?
5.…konfliktusban
vagy békességben tart téged önmagaddal? Táplálja vagy rombolja a lelki békédet,
az érzelmi kiegyensúlyozottságodat? Felzaklat vagy megnyugtat? A megoldás felé
irányít, vagy blokkolja a megoldás-keresést? – Ha állandóan a bűntudatban
vergődsz, és belső konfliktusban vagy miatta önmagaddal, akkor nagy a baj!
6.…távol
tart vagy közel visz Istenhez? A gyülekezethez, a testvérekhez? A meggyőződésed
összhangban van-e a Biblia lelkületével (NEM egy-egy kiragadott
igeverssel!!!!!) és Jézus Krisztus jellemével, életútjával, üzenetével?
Ha a hatból több válasz is igaz rád, az azt jelenti, hogy
NEM RACIONÁLISAK a gondolkodási mintáid! „Féregtelenítésre” van szükséged!
NAGYON FONTOS: NEM az érzelmekről van itt szó – ahogyan
eddig sem az érzéseinkről beszélgettünk! Az életünket nem irányíthatják az
érzelmeink!
Könnyebb ezt úgy megérteni, hogy az érzelmeket amolyan
szeneskocsinak képzeljük el egy gőzmozdony után, de a vontató, a kormány, és az
erő a mozdonyban van – az pedig a gondolkodásunk! Ha az érzelmek irányítanak,
az nagy baj, éretlenségre, aztán egy ponton és életkoron túl már komoly lelki
betegségre utaló tünet! Egyszerűen nem élhetjük aszerint az életünket, hogy bal
lábbal keltünk-e fel, ittunk-e kávét, a gyerek hogy viselkedett reggel…
Komolyan gondolhatja valaki, hogy ezekhez lehet igazítani az életünket?!?!?!?!
Mégis sokan így hoznak döntéseket emberek sorsáról vagy pénzek millióiról, így
élik az életüket, és nem értik, miért vannak romok mindenütt!
Az érzelmeknek KÖVETNIE kell a gondolkodási mintáinkat,
nem meghatározniuk a döntéseinket!
Normális esetben az érzések táplálják a helyes
döntéseket, belülről gerjesztik a motivációinkat, szenvedélyessé tesznek
bennünket, amivel leküzdhetünk minden akadályt, ami a célunk előtt tornyosul –
de az irányítás mindig az elméjé!
És itt szeretnék visszatérni a kezdőigéhez is:
életváltozás csakis az ELMÉNK, a gondolkodásunk megújítása által történhet meg!
A megtérés nem egy érzelmes élmény (vagyis nem csupán az, és nem feltétlenül
az), hanem egy gondolkodásmód-változás. De nem is csupán egy racionális,
sikerorientált agytorna! Attól, hogy józanul gondolkodunk, nem leszünk hívők –
ehhez a Jézus Krisztusban felkínált isteni kegyelem elfogadása, és a
megtérés-újonnan születés kell. De attól, hogy hívők vagyunk, még kell józanul,
racionálisan, helyesen gondolkodnunk, mert a Szentléleknek nem az a dolga, hogy
helyettünk döntsön azokban a helyzetekben,amelyekben a felelősséget nem
tolhatjuk át Istenre, és nekünk kell döntenünk!
Remélem volt haszna ennek a pár napnak.
Én nagyon sokat tanultam, miközben Tapolyai doktornő előadását
hallgattam, és szeretném, ha minél többen felfedeznék a keresztény pszichológia
tanulságait, hiszen a lelkünk is hozzánk tartozik, és nem csak imádkozni,
gondolkozni is meg kell tanulnunk helyesen, ha Isten dicsőségére, magunk és
embertársaink örömére szeretnénk élni!
(Részlet a 365 napos Lelki diéta című tanulmánysorozatból, ami elérhető innen: www.apcsel29.hu/365nap)
Ez az utolsó
olyan gondolat-féreg, amelyről ebben a sorozatban beszélünk.
A tipikus
mondatai:
„te vagy a hibás!
/ ez vagy az a hibás!”
Ez az a féreg, amiről általában mindenkinek valaki más
jut eszébe, hogy ez pont rá illik! :-)
Amikor valaki nem vállalja a felelősséget a döntéseiért,
szavaiért vagy tetteiért, akkor mindig találnia kell valakit, akire átháríthatja
azt. A felelősség áthárítása ma népbetegség illetve korjelenség! A
politikusainktól kezdve a munkatársainkon keresztül a gyerekeinkig szinte
mindenütt találkozhatunk ezzel.
Lehet, hogy másokkal szemben nem kell igazolnom magam,
mert nem derül ki a felelősség fel nem vállalása, de önmagam felé mindig
bizonyítanom kell a vélt igazamat, mert a bűntudatom úgysem hagy nyugodni a
lelkem mélyén! És ez rengeteg energiát szív el tőlem, ami akár meg is
betegíthet! Áltatom magam egy hazug illúzióval, mert nem vállalok felelősséget
a valóságért!
Korábban már láttuk: a ki nem engesztelt bűntudat
következménye mindig a harag, amely vagy mások felé nyilvánul meg VÁDLÁSBAN és
a BOSSZÚBAN, vagy önemésztéssé válik önvádak formájában.
A vádlás – mint lelki folyamat – nagyon érdekes. Mert
hogyan is működik?
Adott egy szituáció, amelyben a felelősség azt jelenti,
hogy ítéletet hozok a SAJÁT szerepemmel, tetteimmel kapcsolatban. Maga a
szituáció az, amely engem MEGMÉR. Ha ez egészségesen működik – ezt nevezzük
felelősségnek – akkor nincs félnivalóm, mert a folyamat konstruktív, pozitív
„hangvételű” és előre mutató, megoldásközpontú. Ha hibáztam is, hiányosságaim
lennének is, ez a „megmérettetés” alapvetően arra szolgál, hogy korrigáljak,
pótoljak, javítsak – hiszen felelős vagyok, és ezt önként elismerem és
vállalom.
Azonban amikor a felelősséget nem vállalom fel, akkor
voltaképpen kibújok a „szerepemből”, és hirtelen a szituáció, a MEGMÉRŐ,
elszámoltató helyébe lépek. Én leszek az, aki valaki vagy valami mást akarok
megmérni, elszámoltatni, felelőssé tenni. Ítélkezni akarok, de már nem SAJÁT
MAGAM FELETT, hanem valaki más felett. És mivel a lelkem mélyén pontosan tudom,
hogy ez egy erőltetett, sőt, igazságtalan ítélkezés, az elfojtott bűntudat
haragot termel, és az egész folyamatot beárnyékolja. Az előjel máris negatívvá
válik, és már nem a konstruktív megoldás a cél, hanem a BÜNTETÉS.
A vádkó ember büntetni akar. Nem véletlen, hogy a régi
bibliafordításokban a vádlás nem az „ítélkezés” szinonímája, ami előjel nélküli
fogalom, hanem a „kárhoztatása”, amely abszolút negatív! A kárhoztatás
tulajdonképpen a rossz végeredmény, az elmarasztalás, a büntetés és a
megaláztatás kívánása és akarása a másik számára! Miért?! Mert akkor a másiknak
nincs ereje, kedve, ideje, lehetősége, hogy az én felelősségemet vizsgálja. És
az adott szituáció, a „közvélemény” vagy a közönség megkapta a felelőst, a
bűnbakot, tehát én „megmenekültem”.
A vádlás tehát egyfajta önvédelmi folyamat, túlélési
technika – csak az a baj, hogy illegális, sőt, romboló, gonosz dolog. Nem
véletlenül tanítja a Biblia azt sem, hogy a vádlás mindig a Sátán eszköztárába
tartozik! Vagyis a keresztények nem vádaskodnak, mert a bennük élő Szentlélek
nem vádol, nem kárhoztat! Ha ítél is, azt pozitívan, mentő és segítő szándékkal,
konstruktívan és becsületesen teszi.
A másik agy probléma a vádlással:
A felelősség fel nem vállalása mindig lezárja a fejlődés
útját! Az ilyen ember egyhelyben toporog, nem halad semerre, és lelkileg
megreked. Aki nem ismeri be a hibáját, a bűnét, és nem tér meg belőle, nem
javítja ki a helytelen dolgokat a személyiségében, tetteiben, az nem fog
változni – a változás megállása pedig mindig egyfajta halált jelent. Gondoljunk
bele, az élet is pontosan ilyen: ha megáll a növekedés, akár sejtszinten, akár
kapcsolati szinten, az a halál beálltát jelenti. A fejlődés útja a felelősség
felvállalása, és a konstruktív hozzáállás.
Mivel sokat emlegetem ezt a fogalmat, szeretném meg is
magyarázni egy mondatban: a konstruktív hozzáálláson én azt értem, hogy
felelősséget vállalok, és a szükséges megoldás megtalálásában és
megvalósításában is önként, tevékenyen és elszámoltatható módon részt is
vállalok. Vagyis RÉSZESE AKAROK LENNI A MEGOLDÁSNAK, a győzelemnek! Ez a vádlás
ellenszere is!
Még egyszer hadd figyelmeztesselek: a vádlás a Sátán
eszköze. Jogosan kizárólag Isten ítélkezhet és ítél is felettünk. Egyedül Ő
látja át az összes részletet, körülményt, a szívünk mélyen elrejtett
motivációit – egyszerűen nekünk nincs sem lehetőségünk, sem jogunk egymás
felett ítélkezni! A Biblia meg is tiltja! A vádló féreg nagyon ártalmas:
elhiteti velünk, hogy istenként viselkedhetünk, és ha engedünk neki, akkor mi
magunk fogjuk lerombolni a kapcsolatainkat, és ahelyett, hogy fejlődnénk, csak
visszafejlődünk minden téren.
És csak egy megjegyzés a végére a mai kereszténységgel
kapcsolatosan: alapvetően vádlóként, kárhoztatóként, negatív retorikával állunk
hozzá a világhoz és az embertársainkhoz. Észre kellene venni végre, hogy talán
éppen emiatt üresednek ki a templomaink, és lesznek egyre ridegebbek a
gyülekezeteink. Ha a világ nem csak hallaná, hanem érezné is, hogy szeretjük
őket, ha meg tudnánk győzni őket erről, talán lenne esélyünk elérni őket az
evangéliummal is. De addig…?
(Részlet a 365 napos Lelki diéta című tanulmánysorozatból, ami elérhető innen: www.apcsel29.hu/365nap)
„én tudom, mit
gondolt… mit válaszolna… mit tenne…”
Talán hallottad már azt a nyuszikás viccet,amikor
elromlik a fűnyírója (porszívója, mindegymije) és átmegy a medvéhez, hogy
kölcsönkérje tőle az övét. Kilép az ajtaján, és elkezd morfondírozni: á, a
medve úgyse adja oda… nem szokott az senkinek odaadni semmit… főleg nekem nem…
a medve irigy kutya (medve)… nem törődik az senkivel a földön, csak magával…
engem meg egyenesen utál… még a végén meg is ver… vagy végighúzza rajtam a
fűnyírót… - és mire odaér a medve ajtajához, már annyira felhúzta magát, hogy
csöngetés helyett csak belerúg egyet a medve ajtajába, és beordibál, hogy „nem
is kell a fűnyíród, te irigy, gonosz medve…
Persze a vicc eredetiben kicsit durvább.
De a lényege ugyanaz, amit a gondolatolvasó féreg csinál
velünk nap mint nap. Tönkreteszi a kapcsolatainkat, elrontja a kedvünket,
dühít, hergel – csak mert a fülünkbe suttogja azt, amit a másik GONDOL.
Nem ismerős?
Amikor kitaláljuk a másik gondolatait:
- konfliktusokban: ÉN tudom, hogy te most mire gondolsz…
- ha munkahelyen sugdolóznak, akkor tuti rólunk van szó
- úgyis tudom, hogy kiakadna, letagadná, így vagy úgy
válaszolna…
- minek mondjam neki, úgyis tudom, mit fog válaszolni…
Kitaláljuk a másik gondolatait.
Az egyik legdühítőbb és legigazságtalanabb magatartás
annak a részéről, akit ez a féreg rág. Mert csak fordítsuk meg a szituációt:
mit gondol magáról az, aki azt hiszi, hogy ismeri a gondolataimat?! Istennek
képzeli magát?!
A gondolatolvasó féreg mindig a másik ellen hangol
érzelmileg! Belevisz bennünket a negatív és ellenséges hangulatú képzelgések
labirintusába, ahol minden rossz és romboló feltételezésnek utat engedünk,
azokat elkezdjük továbbgondolni, ahelyett, hogy a racionális tényeket vennénk
figyelembe! Arról a nagylelkűségről már nem is beszélve, hogy inkább a jót
feltételezzük!
Amikor az ember azt képzeli – mert ez mindig önbecsapás,
akkor is, ha tényleg „kitaláljuk” a másik gondolatait vagy reakcióit – szóval,
amikor azt képzeli, hogy ő TUDJA – akkor valójában JOGOT FORMÁL arra, hogy a
másik fejével gondolkozzon. És ez az, amire az embernek nincs joga! Mert ezzel
átlépi a tisztelet határvonalát, és teljes mértékben értékteleníti és
lenullázza a másikat.
Van valami, amiről a gondolatolvasó féreg nem hallott: és
ez az ALÁZAT. Az alázatnak az a dimenziója, amely tiszteli és nagyra értékeli a
másik embert, mint Isten egyedülálló teremtményét, akinek joga van gondolkodni,
érezni, beszélni, úgy, ahogy azt ő, mint tőlünk különálló személy teheti. A
gondolatolvasó féreg hihetetlenül gőgös és felsőbbrendű – de ha a gyökerét
nézzük annak a pillanatnyi szóváltásnak, amiben ez a féreg megnyilvánul, akkor
kiderül, hogy a mélyén a gonoszság van. Mert a gondolatolvasó féreg a másik
helyett akar gondolkodni, dönteni, beszélni, és ezzel a másikat meg akarja
semmisíteni – ha csak egy szóváltás erejéig is.
MIT LEHET TENNI?
Nagyon egyszerű, egymondatos választ fogok adni:
hallgatni.
Vagyis meghallgatni a másikat, ahelyett, hogy helyette
gondolkodnánk és beszélnénk. Ez a tisztelet első jele és megnyilvánulása a
másik ember felé!
